"az igazságot átérzi a lelkünk, de Te is tudod, hogy kimondhatatlan”

      Rob körülnézett, mindenütt izgatott motorosok készülődtek a rajtra. Legtöbbjük a barátnőjével érkezett, ő nem szerette, ha bárki is elkíséri a versenyekre. Nem messze tőle két fiatal csókolózott, a lány szinte rátapadt a fiúra. Jó, hogy neki nem állnak itt témázgatni, gondolta. A másik irányba fordult, ott is egy párt látott. A lány átölelte a fiút, aztán letörölt az arcáról valamit. Milyen férfi az, aki sír, húzta el a száját Rob, lassan már tiszta bölcsőde lesz itt, pedig mikor elkezdtem, még azt gondoltam, ide férfiak járnak.
     – … vigyázz magadra… nagyon sajnálom… bárcsak ne kellett volna így történnie… majd lesz valaki más, akit szerethetsz… – hozta felé a szél a beszélgetés foszlányait.
     – Gratulálok, most kell ezt bejelenteni, remek időzítés – dünnyögte maga elé.
     A fiú feléje fordult, talán meghallotta, arcán mérhetetlen fájdalom hullámzott végig, összeszorította a száját, arcvonásai megkeményedtek.

     Felhangzott a jel, onnantól kezdve csak a versenyzők tartózkodhattak a pályán. Rob mielőtt felvette a sisakot, még odaszólt a srácnak:
     – Egy nő sem éri meg a könnyeket, haver.
     A fiú nem válaszolt.
     Néhány perc múlva minden készen állt a bemelegítő körhöz. Rob rutinosan ment, ismerte a pályát, és a sok éves gyakorlás is megtette hatását. Mosolyogva nyugtázta, hogy jó néhány újoncnak búcsút mondhatnak már a verseny előtt, legalább nem kell őket kerülgetni a későbbi körökben. Azért maradt így is elég, remélhetőleg nem lesz velük gond. Ott volt például a srác is, és ennek nem örült, veszélyes, ha olyanok vannak a pályán, akiknek valami bajuk van, hajlamosak rá, hogy felesleges kockázatokat vállaljanak, és ezzel veszélyeztessék a többieket is.
     – A verseny indítása pár percet csúszik, volt néhány komolyabb esés a bemelegítő körben. Megvárjuk, míg a mentősök végeznek, és a szervezők letakarítják a pályát – hallatszott a hangosbemondóból, ahogy visszaértek a rajtvonalhoz.
     Még ez is, gondolta Rob. Nem szeretett várni, most pedig különösen nem akart, úgy érezte, ez az ő napja.

     Kis idővel később aztán elindulhattak. Körülnézett, a fiút kereste. Ott volt, igaz kissé lemaradva.
     Nehéz terepen zajlott a verseny, előző este esett, és minden csúszott, ráadásul a pálya egy része erdőn át vezetett. Rob régi motoros volt már, mégis meglepte, mikor látta, a fiú mennyire könnyen veszi az akadályokat. Furcsállta, milyen jól megy, pedig nem kezdhette olyan régen, még nem látta egy versenyen sem. Saját pozícióját nem érezte veszélyeztetve tőle, tudta, hogy jobb nála, abban is biztos volt, ma remek eredménnyel fog végezni. Meglepte volna, ha a srác végig kitart, nem olyannak nézett ki, mégis valahogy rossz érzése volt vele kapcsolatban.
     Aztán ahogy teltek a percek, már csak a versenyre figyelt. Jobban állt, mint várta, a tizedik hely környékén. Ebből még biztos lesz valami, gondolta, bár előtte szinte csupa nagyágyú volt.
     Ahogy kiértek az erdőből, valami felrepült előtte, alig tudta elkerülni. Két motoros ütközött össze, és olyan szerencsétlenül sikerült „találkozniuk”, hogy az egyik motornak kiszakadt a kereke, és kiszámíthatatlan pályájú repülésbe kezdett, a Rob mögött jövő nagy bánatára. Ő ugyanis kevésbé volt szerencsés, telibe találta az elszabadul alkatrész. Rob még egy pillanatra látta, hogy nem esett komolyabb baja, csak a motor lett, valószínűleg, használhatatlan, és azt is észrevette, hogy ezzel a srác mögéje került. Mindegy, gondolta, úgysem fogja bírni sokáig.
     De bírta. Ugyanolyan simán vette az akadályokat, mint ő. Az ugratókat, az egyenes szakaszokat, az erdős részeket, és azokat is, ahol kis híján tengelyig süllyedt a motor.
     Ahogy megkezdték a második kört, látta, hogy a fiúnak egy számot mutat a barátnője. Hat. Hat? Hatodik lenne? Akkor ő az ötödik, de az hogy lehet? Annál többen voltak előttük. Nem sokkal később megkapta a választ. A pálya mellett meglátta egyik legnagyobb riválisát, amint a fejét csóválva nézegeti a motorját, mellette még ketten.
     Úgy látszik, ez egy ilyen nap, az istenek neki kedveznek. Tudta ő ezt az első perctől kezdve, ma győzni fog, csak négy embert kell megelőznie. Ebből egyet rövidesen le is hagyott. Nem volt nehéz, mintha a másik is azt akarta volna, szinte még lassított is, hogy elengedje. Igen, én vagyok a király, gondolta Rob elégedetten.
     A következő kanyarban aztán ennek a királyságnak majdhogynem vége szakadt. Úgy megcsúszott a kijárt pályán, hogy nem sokon múlott közeli találkozása az egyik útszéli fával. Szerencsére, rutinjának hála, sikerült elkerülnie. Neki. Mint pár méterrel később kiderült, azzal a szakasszal másnak is meggyűlt a baja. Vagy csak szereti a fákat, gondolta Rob kárörvendően. Ez így roppant könnyű lesz, morfondírozott magában, most már csak ketten vannak előtte, mindenképpen dobogós, és még van egy kör.
     Amit nem sokára meg is kezdtek.
     Ezzel a körrel egyben be is érték a mezőny lassabb versenyzőit is. Ezt nem szerette. Kiszámíthatatlanok voltak, és rutintalanok, nem egy baleset miattuk következett be. Bár ahogy elnézte, kevesebben voltak, mint máskor – talán közülük is kiestek néhányan –, és nem is volt annyi gond velük, mint amire számított.
     Már az utolsó kör felénél jártak, és ő még mindig harmadik volt. Épp előzni készült, mikor az előtte motorozónak váratlanul lassítani kezdett a gépe, és egyszerűen csak megállt a pálya közepén, vezetője tanácstalanul csóválta a fejét. Ja, kisfiam, nem ártana jobban átnézni néha, mondta magában Rob gúnyosan, én mindig alapos vagyok, velem ilyen nem fordulhatna elő. Persze akik egyfolytában a barátnőikkel foglalkoznak, azokon nem is lehet csodálkozni.
     Nagyon elégedett volt a mai nappal. Még egy motoros, és győzni fog, azt az egyet pedig már sokszor megelőzte, általában előbbről is szokott indulni nála. Közeledett felé, már egy vonalban volt a két gép, mikor egy kezdő, akinek ez még csak a második köre volt, váratlanul eléjük csúszott. Rob még el tudta kerülni az ütközést, vetélytársa azonban már nem.
     Ám Rob már nem figyelt rájuk, már csak kétszáz méter volt a célig.
     Kész.
     Megcsinálta.
     De mi ez?
     Nem akart hinni a fülének. A motor köhögni kezdett, majd egyszerűen megállt, pár méterre a célvonaltól. Rob tehetetlenül nézte, ahogy elhúz mellette a srác, aki mindvégig mögötte jött. Dühösen nézte a motort, rossz érzése támadt, lecsavarta a tanksapkát. Üres. Ennyi. Egyszerűen kifogyott az üzemanyag. Ez lehetetlen. Emlékezett rá, hogy teletankolta. Ez csak egy rossz álom, ez vele nem történhet meg, ilyen egyszerűen nincs.
     De volt. A győzelem, amit a markában érzett, pillanatok alatt vált semmivé.

     Ahogy körülnézett, meglátta a srácot. Épp a barátnője ölelte át. Na, persze, a győzteseket mindenki szereti. Hát, ne legyen teljes az ő öröme sem, gondolta, és nyitotta a száját, hogy valamit mondjon, mikor meghallotta, miről beszélnek.
     – Győztél – mondta a lány.
     – Igen – felelte a fiú könnyes szemmel. – Végig úgy éreztem, mintha a szelleme velem lenne. Tudta mennyire akarok valami komolyabb eredményt.
     – Szerintem itt is volt. Azt mondták a szervezők, rég láttak ilyet. Rengeteg baleset volt, szerencsére egy sem túl komoly, de már azon gondolkodtak, leállítják a versenyt. Mintha valaki tisztította volna előtted a pályát, néhány gép egyszerűen csak leállt, nem tudják miért, de győztél, és ez a lényeg.
     – Csak ő ezt már nem láthatja.
     – Szerintem látja – mondta a lány.

     Rob csak nézett maga elé, nem sok mindent értett a párbeszédből, vagy talán túl sokat is. Hát, nem rólam szólt ez a verseny, gondolta. Aztán fogta a motort, és feltolta az utánfutóra. Meg sem várta az ilyenkor szokásos haveri megbeszélést arról, ki milyen tökéletes volt aznap. Beült a kocsiba és gázt adott. Óvatosabban vezetett, mint máskor, fontos helyre ment, csak most jött rá, mennyire fontos az a hely. Elhatározta, hogy legközelebb elhozza magával Őt is, úgyis mindig szeretett volna eljönni.
     De legelőször is elmondja neki,                         

                                                   mennyire szereti. 

/Seres László: Sérült rész

Nem vagy velem
s nélküled látod
minden szó
csak vakhit
észérvre
madár köröz
lecsap hiányod
beteg szívem
üres fészkére

Olvad a csend
gyönyör
kábulat
villan
a vágy
kitapintható
ébren szomjazok
könny se hullhat
álmomban meg
rámzuhan a tó

Hogy legyek
veled
újra egész
mondd hogy
kettétört
az életünk
csak illeszkedünk
mint sérült
rész
a sérült
részhez
hogy egyek
legyünk/

Külön szeretnék köszönetet mondani Lászlónak, amiért megengedte, versével tegyem teljessé ezt a novellát! Egyéb művei megtalálhatók a Közkincs művészeti lap honlapon.